Szavainkban –  népnyelvünkben –  múltunk számos eleme rejtekezik. Ezek némelyikét ma már csak nyelvészeink ismerik és tanítják. Népünk természetesen, ösztönszerűen és hagyományosan viszi és adja tovább, nemzedékről nemzedékre, apáról fiúra, olykor azonban – ez sem ritka és szintoly természetes – : nagyapáról unokára. A sorból véletlenül sem szabad kifelejtenünk a nagyanyákat. Hiszen nemcsak manapság, hanem régente is többnyire a nanókák voltak együtt naphosszat a család, a rokonság meg a szomszédság  apróságaival.

Ennek ismeretében még inkább érthetővé válik számunkra, hogy általuk a szóhagyományozódás leginkább kötött voltával van dolgunk, már csak azért is, mivel a régi világ körülményei sokszor életük végéig falun belül tartották az asszonyokat. Így hát a külső világgal csak hírhozók révén s hébe-hóba érintkeztek, kívülről jött nyelvi hatások ritkában érték őket; de azok is csak mint furcsaságok élhettek ajkukon ideig-óráig, olykor tréfálkozó, máskor meg éppen csúfolónak szánt szóként.

A kalotaszegi nyelvjárást –  legalább száz éve – sokan tanulmányozták (akárcsak vidékünk néprajzát, népköltészetét, zenéjét, táncát); köztük is kitűnik Szabó T. Attila nyelvtudós és tanítványainak munkássága. Mióta megjelent Szabó T. Attila, Gálffy  Mózes és Márton Gyula szerkesztésében a Huszonöt lap "Kolozsvár és vidéke népnyelvi térképé"-ből (Kv 1944), számos jelenség-monográfia illetőleg tanulmány látott napvilágot a kalotaszegi nyelvjárás köréből. Mindenképpen számon tartandók az alábbi munkák, köztük időben is elsőként Gálffy Mózes és Márton Gyula Tájszók Kalotaszegről és környékéről (1965), továbbá Szabó Zoltán (1965), Vámszer Márta (1972), Lakó Elemér (1974) kutatásai; érdemes B. Gergely Piroska két munkája: A kalotaszegi magyar ragadványnevek rendszere (1977), illetőleg (ennek bővített kidolgozása:) A kalotaszegi magyar családnevek rendszertani és funkcionális vizsgálata (Bp. 1981). Összefoglalást Péntek János adott,  A kalotaszegi nyelvjárás kutatásának története c. tanulmányában (NyIrK 1971. 1. sz. 5-20), s kiváltképpen érdeme, hogy tájunk egyik jellegzetességére is kiterjesztve a nyelvi vizsgálódást, feltárta A kalotaszegi népi hímzés és szókincse (1979) gazdag világát és értékeit. Ha – végezetül –  azt akarnók igazolni, amit olykor s éppen nem ok nélkül mondanak, hogy ti. Kalotaszeg talán a legjobban tanulmányozott néprajzi-nyelvjárási vidékünk, örömest említhetjük ugyan Péntek János és munkatársa, Szabó Attila Népélet és növényvilág c. könyvét (1982), a tájegység szép etnobotanikai monográfiáját.

Nyelvjárási vizsgálódásaik közzétett eredményeihez képest aligha mondhatunk sok újat a nyelvi rendszer egészét illetően. Legfeljebb az utóbbi évtizedek köznyelvi hatásának bizonyos fokozódását lehetne kimutatni több helyen is.

Mindazáltal –  noha a nyelvész urak és hölgyek a maguk pászmáján "jobban tudják" a dolgokat – sokszor az az érzése a falu belső világát ismerő embernek, hogy tiszteletet parancsoló adatgyűjteményük és tüzetes rendszereik mögül éppen csak az élő nyelv nem sejlik fel a maga egészében és teljes valóságában, ihol talán még színpompájában, másutt hagyult-fakult voltában is ódon zamatokat őrizően ...

Vistai szójegyzékünk ilyen irányú szeretne lenni, habár eleve érezzük, hogy talán csak szerény kóstolót tud nyújtani.

*

Alábbiakban először a régibb falu emlékezetét idéző néhány hangtani sajátosságot veszünk szemügyre. A közismert képzet – az í-ző nyelvjárás – csak általános jellemzője falunk nyelvjárásának (de akár Nádasmente és Kalotaszeg tájnyelvének). Ám ezen belül és túl még számos sajátosság figyelhető meg benne.

Tudnivaló, hogy e nyelvi tények számosa feltünedezik – részint népnyelvi, részint tájnyelvi jelenségként – Bihartól a Keleti-Kárpátokig, sőt még azokon is túl, a Szeret vizének mellékéig; egyike-másika mint megőrzött régiség, ősi örökség, mint közös múltunk megannyi élő emléke. Igaz, némelyike ma már csak állandósult szókapcsolatokban, szólásmondásokban, kötött szövegekben fordul elő; de így is élő szókincshez tartozónak számítható minálunk.

Magunk nem a szigorúan rendszerezők útját választanók, hanem az élő nyelv világába könnyedebben eljutni akaró olvasónak kívánunk útitársa lenni.

Legegyszerűbb szemléltető bevezetésnek tetszik, hogy betűrendben haladva mutassuk be –  köznyelvi viszonyítással –  a hagváltozatokat, mégpedig különböző hanghelyzetekben; például az é :  i, illetőleg é  : í megfeleléseket stb. Szókezdő, szóeleji, szóbelseji (hangzóközi) és szóvégi helyzetben. Ilyet is érdemes megjegyezni, hogy a köznyelvben elterjedt rengeteg e tengert olykor a-gát töri meg s o is, s régebbecske még élt a -höz (hat-rag) így is: emberhöz ... szélhöz; meg más, hasonló hangrendű szavainkban. (Persze vannak azért "-e-e-ző" szavaink is.)

• -a- :  á = ád, hágy, kiábál (kijábál)
• -a- :  e = késefa (L. még i :  é) ; csehel a kutya (L. még o : e )
• -a- :  é = pazér, pazérol, pazérója a pinzt
• -a- :  o = hovas (fn, mn); felmentek a hovasra; fokad, fokaszt; jova; magoss; vosárnap; csohán; hanyottán
• -a- :  u = kukukkmadár, kukukksaláta, makucs
• -e- :  a = Rakottya hn., rakottyafűzfa {Vö. reketye. Erre mondaná a vistai: Hallj te oda!} (L. még  -e- :  o)
• e- : é = égyház, égyházfi, éklézsia, ésperes; égenyes, éggyes, észtováta (szövőszék), észtérga
• -e- :  é = dérékam, dérékalj;
• -e- : é = kényér; tényér, tényérrel (de: terenyem, terenyi); té (tej), tébe laska, tébe kása, tével (Régebben: téjjel is); féd, féj, fén, kél, lél, lép (meglep), lés, mér (merészel), nyél, nyér, nyés, széd, vér (ver), vét, elvész, és (esik)
• -e- :  i = cinige, girinc;
• -e :  i = körti
• -e- :  o = polyva, Rakottya hn.
• -e- :  ö = "Vöttem, töttem, öttem" (öngúnyként  is hallható); böndő; sömőcs;  öste  (Utóbbit régente  is ritkán hallottuk.)
• -e- :  ö = bűvönn (L. még ő :  ű)
• -e- :  u = suhunnat (sehonnan) (L. még o  : u)
• -é- :  a = haj, magyaró hajába; párnahaj; fahaj (a fűszer is)
• -é :  e = hetfü (L. még – ő  : ü)
• -ény :  -en = ösven
• -ény :  in = legin (de: leginyek), törvin (de: törvínyek)
• é : í   = bír, bíres, bíresbíró; kíső; Kiső-kása! (mint "becenév"); kítelen, níz, ríg, rígen, szíl (margo, finis; határszíl, Rítszíl hn; méret, mérték is), rísz, tesvír, víg; fejís, fizetís, születís, vetís  stb. (hangsúlyos helyzetben);
• -ség :  – síg = kítelensígbül
• -é- : i = enyimet, kezin, kezit, fejin,  fejit, felit, leginnek, szeginnek, eszit, szivit; kezibe, nevibe, ríszibe; szíltibe, jöttibe-mentibe, filibe stb. (hangsúlytalan helyzetben)
• -i-  : e = tenta, zsendely; lemonádé
• i- és  -i- :  é = éjen (ilyen), gélészta, késefa; tenészfláner; kázsmér (kázsmír) ; héába  ~ héjába; vanélia  (Csak újabban : vanilia. Egy öregasszony 1935 táján így mondta: vangyélia.)
• -i-  :   -éj- (birtokos névmásainkban) =  téjéd, téjétek; méjénk, méjénkek; téjétek (L. még: enyim,    enyimek; övé, övék; de: ű, űneki, űvélle, űvéllik)
• i- és  -i- :  ü = üdö, rüdeg; üsmerős (Ez ritkán hallható.)
• -í-  : ű = Jó szűvel adom ...
• -ig  : -ég  = amég 
• -o- : a = lakadalom, matolla, orvas; daktor (Régente is csak öregektől lehetett hallani.); partikus (< porticus; a templom déli kapuzatának szűk előtere); pacséta, pacsík
• -o-  : e = csehel a kutya (L. még a :  e )
• -o-  : i = sariglya
• -o-  : u = hivutt, ivutt, szivutt; buglya; Galambudu hn; muzi
• -o-  : u = suhunnat, suhuvá, suhunt (L. még e :  u)
• -ó :  ú = lú, lúnak, lúval (de: lova, lovak, lovik)
• -ol- :  ú = kúdus (vö. mR. csolnak > csónak)
• -ó :  é = kóré
• -ó :  u = fúru (de: valami fúrószerszám ...);
• -ók  :   -uk =  látnuk, várnuk, tudnuk (L. még  -nánk : -nunk)
• -ból, -ből,  -ról, -ről.  -tól, -től :  -bul,  -bül, -rul, -rül, -tul, -tül (Igen ritkán hosszú!)
• ő  : ű  = űneki, űvélle, űtet; üvis (ő is) " Tőccsön, komám, igyik üviséccseppet." űkeme (de: övék)
• -öc  : ec = tömlec, tömlectartó
• -ö-  : e = feredni, feredő (L. még  -ü- :  e)
• -ö-  : ü = gyükér, tüviss; Tüvisközt hn; (2x:) küszürü
• -ő- :  ű = bű, bűvönn; bűt, bűtös ítel; fű, hajdonfűn, hajdonfűtt, tiszta fűvel (fővel, ésszel); fűkötő; jű, jűnek, kűvel (de: követ faragunk; kövecses, Köveshegy hn); lű, lűdöznek; szű, szüvís; tűvel-heggyel;
• -ő :  ü = hetfü (L. még é  : e)
• -u-  : o = joha, johak, johat (de: jú, júval; júté, júkosár); johar, joharfa ~ johorfa, kollancs; alol 
• -u-  : ó = tanóll, tanóllás, tanólló; Tanój, tinó ...
• -ú   : ó = savanyó
• -ü-  : e = feredni, feredö
• ü- és  -ü- :  i = innep; fil, file, filel; filesfazík
• ü- és -ü-  : ö = öveg, öveges, gyömőcs; fövet kaszál; Égyházföve hn;
• -(0)- :  + u = aluhat.  Még aluhat eleget! (De: alhatik is)
• Mássalhangzók tekintetében kettős iránylat  figyelhető meg: néhol eltűnik (pl. szóvégen), másutt (szóközben) rövidül illetőleg kettőződik vagy átalakul (hasonul) a mássalhangzó:
• -j :  (0) = karé, karét; taré, tarét, té (de: tejet); gané, ganét
• -jt  : t = gyút, nyút
• -dt- :  tt = attok, attak, ferettem; virattig (lásd még rr : r)
• -dj- : ggy (összeolvadás) = aggya, aggyatok, fereggyetek, forgattya, főggye, főggyik, kiszeggyük, maraggyon, tuggyátok, tuggyon, zőggye, zőggyit
• -dn- : nn = alunni, alunna. –  Kialunná a magyarót a fődbül. – haragunni
• -gn- :  nn = ténnap
• -gy- :  d = vadnak, hadni hadnának, ha hadnák
• -gy- :  n/ny = menünk, menyen
• -gy  : j = vaj. – Tréfa-é vaj való?
• -gyt-  : tt (teljes hasonulás)  = hattok, hattak; vattok (vattok. Müncheni Kódex, 1466)
• h- :  (0) =  urok  (A valószínűleg kun-besenyő származású hurok szónak a régiségben gyakori, eredetibb urok alakja. SzTA)
• -jt  : – t = gyút, nyút
• -l-  : (0) = pá'ca, fé're, fé're fordul
• -ld  : d = ód, tód; ódal, tódás; főd
• -l- : r  = cörönk  (Vö. -ls : rs)
• -lt  : t (Itt is az l mássalhangzó előtt szokásos kiesése és pótlónyújtás:) = ót, tőt, vát, vátó, vátókezelő; vót, bót, fót, kőtik (a pénzt; felköltik az embert)
• -ls- :  -rs- = arsó, Arsucca (Alsó utca); ferső, berső, kürső, tursó, embertürső; fersing; a lábasornál (< lábasól); (Csak mint falubeli/utcabeli irány: -ról/, -ről, valahonnan:) fejürünnét, alurunnat. (A hasonhelyi {homorgán} képzésű két folyékony hang cseréje igen gyakori jelenség  Kalotaszegen.) Két utóbbi szavunk újabban inkább így hallható: fejülünnet, alulunnat; sőt – hasonló értelemben – : fejürül, alúrul. Ld. Fogaras stb.
• -l-  : ll (magánhangzó közi rövid mássalhangzó ikerítődése) = nyillik, szóllok, vállok; rulla, vélle, közüllünk; (talán ennek hatása:)
• -l : ll  aloll (valamin alul)
• -lj  : j = szój, kej, kínája, fa'jál, szagója, kóstója, tanója
• -ll- : l = halgat (de: hallaccik stb.)
• -llj-  : j = ha'ja
• -ly- : ll = vállu
• -n :  m = talám
• -n (rag)  : nn = aprónn, nagyonn, pirossann szereti (jól megpirítva), de: pirossonn szedik az almát, sárgánn, tángyéronn
• -nánk :  -nunk  = látnunk, várnunk, tudnunk (L. még -ók  : -uk)
• -ny  : n = asszon (de: asszonyok); legin  (de: leginyek); léján (de: léjányok); asszonnak, léjánnak, leginnek, nihánnak, szeginnek, cigánnak; bárán (de: bárányok); kalán, paplan (de: paplannyal); ösven, ösvent (de: ösvenyen); ártán, kocsán (de: kocsánnyal), kökin; savankás
• -ny- :  nny = lekonnyul; konnyit valamihez ~ valamennyit
• -ny+t  : (0)t = kítelen, kítelensig
• -ra/-re: arra, erre (mut.hsz) = a'ra, e're, a'rább, e'rébb
• -re (határozó rag) :  ré = ehe'ré. –  Jó he'ré tedd. (Eherré Székelyföld: Szabó Orsika c. ballada; Kriza-hagyaték)
• -rl- :  ll (hasonulás) = pallag, talló, salló; pollós, sállik, sullókefe, töllő, töllőrongy, söllő (összevonás is : sőllő < sóőrlő = kézimalom)
• -rr- :  'r = a'ra, e're, écce're, a'rébb, a'rébbat; a'rul fejül, a'rul alól; virad, virattig
• s- :  (0) = katuja, kutuja
• S- :  Zs = Zsodoma (Sodoma bibliai város).(L. zs- :  s)
• -s :  ss = piross, magoss
• -stv-  : sv = tesviresen
• sz-  : s = sömőcs.(L. még e :  ö)
• -szer  : cc/c = éccer, kéccer, níccer, héccer, kilencer (!)
• -t :  d = mind
• -t :  (0) mert + msh = me. –  Décka, me' kopog. – mert + mgh =  mer. –  Haragszik, mer igazat montam.
• -th- :  h = oszhasson
• -ült-  : őt = színőtig
• z-   :  (0) = acskó
• -z-  :  zz = közzé, közzibe
• zs-  : s = salukáter
• (0)  : + g =  kisség  ('kis ideig') ;  (Vö.  süsd meg ... egy kevesség. Keszei: Szakácskönyv, 1680. –  Mérsékeld egy kisség érzékenységedet. Batsányi: Két magyar hazafi ..., 1790 )
• (0)-   : + j = szőjke;  tőjke (szőlőtőke és  tőkepénz);  dijó, fijam, lilijom. vijola
• (0)- :  + l = váslott
• -d + msh : m = mind > – Mim porig ment az úton.
• -n :  m = talám
• -n (rag)  : nn = aprónn, nagyonn, pirossann, sárgánn, tángyéronn

Részint népnyelvi, részint táji jellegűek a következő jelenségek is:

– Hangátvetés  (mássalhangzó-csere): kadétra; kelebibe, kelebibül; malozsa; terenyem, terenyi (de: tényér); mecsevész, (el)mecsevészett

– Mássalhangzó-torlódás feloldása: csípeletlen, csípelís;  éspárga, katulya v. kutulya, piritus, feredő, kínozol, meritessz, vígezel

– A melléknévfokozás bővült jeles alakjai: emberjebb ('férfiasabb'). – Akkor fehírjebb vót a kényér.  – hidegjebb üdö; darabjabb bihaj.

*

Igeragozásunkat illetően – ha mégoly rövidre szabjuk is észrevételeinket  – első helyen illik szólnunk arról a tényről, hogy népünk, vidékünk következetesen él az alanyi és tárgyas ragozás feltételes módbeli alakjaival, sőt ezt másokon is számon kéri; tisztes távolból is (pl. a pesti rádiósok és tévések ez irányú henyeségére azt mondja: „Azok ott nem tudnak jól magyarul“). Él, tehát, minálunk az, „amit mások elfelejtettek vaj meg se tanoltak“: „Mer a tanolt emberektül elvárnuk, hogy helyesen beszí'jenek! De még többet is várnunk“ ... Így a vistai atyafiak, noha rádióból, tévéből annyiszor hallhatták – szinte minden beszédben, csak egyformán –  'várnánk', s – fájdalom! –  igen ritkán: 'várnók'. (Amint Szabó T. Attila annyiszor mondotta volt! – Ld. -ó-  : u)

– Ugyancsak  táji ~ kistáji sajátosságunk a kijelentő mód  egyes szám 3. személyű ragjának megjelenése bizonyos szavakban: –  tesz, vesz, visz = teszen, veszen, viszen.

– A felszólító mód jele viszont olykor eltűnik: – várj = Vár meg, léán!  (Vár meg, ember, vár meg! Pesti Gábor: Esopus)

– A  -t végű igék felszólító módú, tárgyas ragozású, egyes szám 2. személyű -d személyragja többnyire alig hallható: – felejzs(d) el, kíszizs(d) elé, tisztizs(d) meg, ne ronzs(d) el.

– Elevenen élők  a -tel, -tol, -töl gyakorító  képzők: – nyiszitel, sifitel, supákol, szöszmötöl, zakatol

Más jellegzetes sajátosságról, tájnyelvünkre is jellemző elemekről megjegyezhetjük:

a) Viszonylag gyakori a jelöletlen tárgyas szószerkezet: búzavetni, kendervetni (kendert mosni és az áztató tóból 'kivetni'; ez a foglalatosság 1950 után eltűnt), csohánszedni, szilvafőzni

b)   Hasonló a  -ra/-re,  -en/-on/-ön ragok elmaradása: Mához három hét hozza ( Mához 3 hétre ...); Ennyim van, e kül semmi (... ezen kívül ...) (Lásd: A nagyvilágon e kívül ... Vörösmarty)  Ezer lé aloll nem adja (Ezer lejen alul ...)

c) Máig élők a következő kicsinyítő képzők:  -uska: babuska; (kisgyermekhez szólásban:) – Babuskám!  – Te butuska! –  -kó : hosszukó, barackó (sárgabarack, kajszibarack)

d) Hagyományosan eleven a  -ni,  -nul, -nül  határozórag: Idesni menek. Idesnül jövök.  Szalosni menek; ~ vadnak. Királynul kerestek. Szintúgy a -t határozórag: Kolozsvárt jártam.  Suhunt sincs. – Valahunt mégis lehet.

Egyebekre szójegyzékünk maga kínál eligazítást.