Az erdélyi helynévanyag és a román kontinuitás

Tízegynéhány esztendővel ezelőtt, azaz 1987 szeptemberének első szombatján, jó kedélyű román irodalmár társaságban, igen érdekes és tanulságos eszmecserét folytattam.

Eszmecserénk azzal kezdődött, hogy újonnan érkező három fiatalember, azok közül, akikkel többször is folytattunk késő estébe nyúló vitákat – 1990 elejétől szinte mind ellenzéki sajtóban működtek, aztán ki-ki emide-amoda állott –, azzal fordul hozzám: nem tudnak dűlőre jutni bizonyos kérdésben, s egyikük azt mondta: János úr majd megoldja a dolog nyitját („... ne va dezlega enigma“).

– És mi volna az a kérdés?

– Az a bizonyos ... Márminthogy az erdélyi helynévanyag igazolja-e vagy nem a kontinuitást ...

– Rendben van – válaszoltam –, ha ti hajlandók vagytok szemináriumszerűen bekapcsolódni a dologba, igyekszem válaszolni.

Elfogadták a kikötést, s mire a dologra tértünk, vagy heten-nyolcan lehettünk; a végére majd kétszerannyira szaporodtunk.

Kissé messziről igyekeztem megközelíteni a kérdéskört, hogy a gondolatmenetet megérthessék.

– Aminthogy minden ember és nép a maga sajátos nyelvi eszközeivel nevezi meg a földet, mezőt, a virágokat és a csillagokat, közeles vagy messzibb dolgokat, ugyanazon nyelvi logika szerint ad nevet közvetlen környezetének: ez a  kiskert, ez a csűröskert, az a szilvás, az ott Köveshegy ... Erre van Felső-faluvégünk, Hidegkút; ha lefelé fordulunk, eljutunk a Kalodáig;  ha tovább haladunk, le az Alsó utcán, kijutunk az Csináltútra; ha ott balra fordulunk, Egeresig érünk, ha jobbra haladunk, a legközelebbi szomszédos falu Nádas ...

– Ez eddig világos ...

– Nos, itt kilépünk saját falunk világából, s akkor már közbeszól az, amit könnyebb érthetőség kedvéért kulturális tényezőnek nevezhetünk. Nevezzük így azt a szellemet is, amely a magyar helynévadásban igen jelentős tényezőként hatott ... a katolikus kereszténységet. (Ezt inkább a jelenlevők s nemzetfeleik sajtos szóhasználatához igazítottam; szinte általánosnak mondható ugyanis értelmiségi köreikben az "ortodox keresztény" kifejezés használata, mintha a puszta ortodoxot nem tartanák elegendőnek!) Tudott dolog, hogy a Kárpátoktól nyugatra keresztül-kasul számtalan helység viseli keresztény szentek nevét ... (Néhány távoli példát adtam.) Kell-e bizonyítani?

– Nem kell, tudjuk.

– Hát akkor mondjátok meg: a Kárpátoktól keletre és délre hány falu vagy város viseli keresztény szentek nevét?

– Egy sem – volt a válasz.

– Tévedtek – mondtam –, van egy Szentgyörgy  Bukaresttől keletre, a főúton, csakhogy ez tárgyunkra irreleváns, mert újabb kori névadás. Meg aztán volt egy San Giorgio, de ez meg azért nem, mert genovai alapítás ... ma Giurgiu ...

– Nem, velencei alapítás ...

– Meg volt egy Szentmiklós. Tuggyukmiki miatt törölték el nevét 1972-ben ...

És íme itt van a kérdésetek első bibije: Ti Erdélyt kérdezitek, holott a magyarok ezer esztendővel ezelőtt nemcsak a sok Almás, Egeres, Egres, Egregy, Nádas, Szilvás falunevet adták egységesen a Kárpát-medencében, hanem a templom védőszentjéből alakult településneveket is: a háromszéki Szentgyörgy neve csak újabb kori tájoló előtagjával lett Sepsiszentgyörgy, különben ugyanolyan névtípus, mint a Pozsony melletti Szentgyörgy ...  Kell-e további példa? Akárhányat felhozhatunk széltében-hosszában: számos Szentmárton, Szentmihály, Szentmiklós ...

– Nem szükséges, értjük ... De hát a többi?

– A többit pedig néhány fő csoportra oszthatjuk. Kezdjük a hét magyar törzs neveivel. Igaz, ezek Erdélyben (akár a tágabb, mai értelmű országrészben) ritkábban fordulnak elő, de mégiscsak megtaláljuk őket imitt-amott: Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi. Ez utóbbit Keszü alakban Kolozsvártól keletre, Jenőt (Szamosjenő) kissé északkeletre; nyugatibb pontok ismertebbek: Borosjenő, Kisjenő, Köröskisjenő ... És ezek nem későbbiek a X. századnál, a honfoglalás időszakánál; törzsi helynévadás ugyanis alig lehetséges a X. század után. Nos, mondjatok ti nekem néhány törzsnévi eredetű településnevet a Kárpátoktól keletre és délre ...

– Mi az a törzs? Ezt csak úgy tanultuk, hogy "valami primitív  törzsek" léteztek és léteznek ma is Afrikában ...

– A magyar nép kialakulásának magasabb szintjén – az első ezredvéget záró századot megelőző korszakban – jut el odáig, hogy megélje történelme egyik záró momentumát, a mondákban, regékben, krónikás hagyományban megőrződött törzsszövetség létrehozását. A mondott magyar törzsek, amelyek mindenikét több nemzetség (gens; > Szemere de genere Huba) alkotta, az ún. vérszerződésben kötöttek szövetséget és egyesültek az általuk választott fejedelem alatt.

–  No de mi az a nemzetség?

–  Számotokra ez kissé nehezebb fogalom, talán a törzsnél is, mert a ti társadalmi fejlődésetek nem ismerte a nemzetséget (ezért vettétek át a XV–XVI. században a magyar nem(zetség) szót: neam formában, ez kapott eleinte 'rokon, rokonság' értelmet, illetőleg e szóval nevezik a moldovai krónikák a bojár nemzetségeket, s csak később tágult 'nép, faj, fajta; nemzet' értelművé), azt a nemzedékek során számon tartott és sokszor mindmáig nyomon követhető vérségi közösséget, amely a magyar társadalom hosszú ideig meghatározó sajátossága volt, s túlélte a kereszténység felvételét, sőt voltak úri nemzetségek (a XIV. században vagy 160), amelyek maguk számára ilyen értelemben építettek templomot, monostort, s ilyen címen örököltek nemcsak birtokokat, például, hanem kegyúri jogokat is, a velük járó kötelességekkel, persze. És névadói lettek falujuknak, mint például a honfoglaló Ákos nemzetség Ákos falunak (KöSz/Szi vm); első említésekor Apa falu (Sza vm) Apafi-birtok (az Apafiak a Becsegergely-nemzetségből származtak; itt tehát nemzetségi ágról nevezett faluval van dolgunk). Az erdélyi részeken a Zsombor nemzetség adott nevet néhány falunak; ezeket (és másakat) a XIV. század elejéig birtokolták. A székelyeknél pedig nemzetségek és ágak szerint szállt át a széki hivatalviselés is egészen az újkorig.

– Ez hovatovább bonyolódik számunkra. Térjünk át másra.

– Térjünk. Mondjuk a személynévi eredetű településnevek egyik ugyancsak sajátosan magyar pászmájára. Ezek közül is a fejedelmi neveket őrzőkre. A sorukba tartozó Décse (2) és Déva  a X. század végi Gyevücse Gyécse Géza fejedelem (972–997) nevét őrzi. Sarolt fejedelemasszony nevére mutat a  küküllői Sarold falu (később eltűnt). De felhozhatunk korábbi hasonlót is: a X. század közepi Fajsz fejedelemről (947–952) kapta nevét – valószínűleg ide telepített vitézei révén – Küküllőfajsz. (NB! Fajsz nevű  település ismeretes korabeli magyar délnyugati határpontról, nevezetesen Zágráb mellől, de a Duna mellékéről is.) Géza kori főúr nevét viseli Ajton (Kolozsvár mellett), Béld, Bolya (Fe vm),  Bonyha (Kü vm).   Ha mármost ezek világossá tehetik az érvényesülő névadási szokást, azt is kimondják, hogy hasonló nevek nem szorítkoztak Erdély területére.

– Világos. De mi a helyzet a más jellegű helynévanyaggal?

– Erre is sort keríthetünk, előbb azonban, éppen ennek megértéséhez tegyünk fel egy másik kérdést, nevezetesen: Kronológiailag miként lehetne  osztályozni a Kárpátokon kívüli helynévanyagot? Milyen eligazítást adhat hozzá a román nyelvtudomány? Gondolkozzunk egy kicsit ... Addig elmondom, hogy a nagyon gazdag és változatos magyar helynévanyagot illetően a magyar tudományosság azt vallja, hogy az eddig említett és közismert neveket őrző településekkel párhuzamosan alakultak a más, ugyancsak személynévi helyneveket viselők, amelyeknek névadóiról okkal feltételezzük, hogy első birtokosként vagy telepítőként és elöljáróként voltak névadók, mert a fejlettebb írásbeliség időszakától már találkozhatunk ilyen névadókkal. Ez az időszak nagyjából a XII. század végéig tart, s mondhatni ez ideig alakult, települt az ilyen nevű falvak hosszú sora Ábránytól Zsobokig. 

Bizonnyal hasonló régiségű lehet Abafája (To/MT), Csomafája (Do/Ko) és Radnótfája (To/MT); ezeket ugyanis nem lehet az általában  XII. század utáninak tartott -háza, -laka, -telke utótagúak (néhol-olykor értelemző utótagúak) közé sorolni.

A -d korai helynévképző mondatja, hogy a sorba jól beillenek a részint ugyancsak személynévi, de más gyököt is mutató helyneveink Abádtól Zeréndig. 

Alak szerint ide kellene sorolni Lapád (Fe) falut is, ám éppen ennek 1023-ból való említése arra mutat, hogy a d-képzős alakulású települések zömükben nem lehetnek későbbiek.

A sorból nyilvánvalóan kitűnik a névanyag egységes volta, még akkor is, ha összetétele igen sokszínű. A keresztény királyság első századaiban vagyunk itt; a kor eszmevilágát égi és földi szentek tisztelete jellemzi; természetes volt, hogy ez behatoljon a falu világába és csakhamar tetemesen meghatározza a személynevek jellegét.  Ennek megfelelően illik látnunk tehát a használatos neveket, de arról se feledkezzünk meg, hogy minden időben volt kívülről ható névdivat is; így állott össze e sorozat a napjainkig fennmaradt helynevekből. (Az eltűntekkel együtt szétvetnék a keretet.)

Szó esett a továbbiakban arról is, hogy vajon miért hiányzik a román helynévanyagból a keresztény szentek neve, s a monostorok és hegyi zárdák kivételével más egyházi intézmény neve is; itt éppen csak utaltam a részint közismertekre, mint Apáti (Ar, Bi, Do, Sze/NK, Sza); Püspöki (Bi); > Piski (Hu); s megemlítettem a kevésbé ismert Káptalan (Fe) nevet.

– A kérdés egyik felére – mondtam – választ lehetne adni, ha pontosabban meghatároznák, hogy a románok mikor tértek át a kereszténységre.

– Kétezer esztendeje! – volt a válasz.

– Számoljatok csak! Mennyi van még a kétezerig? Nem kellene aztán megvárni legalább Krisztus első templombavitelét? Hisz akkor már hiányzik a kétezerből vagy negyedszázad!

– Nem! Kétezer esztendeje ortodox keresztények vagyunk!

– No, erre inni kell – mondám –, s nagy lélekzetet venni ...

– De minek azt? 

– Hogy tovább tudjunk lépni.

– Éspedig?

– Példának okáért azért, hogy valamelyest megközelítsük az előbbi kérdés lényegét: Miért hiányoznak a keresztény szentek?

– Mit lehet erre válaszolni?

– Azt például, hogy a román  helynévanyag-rendszer kialakult a kereszténység felvétele előtti időben, s annyira rögzült a hozzá fűződő szokáshagyomány, hogy később azt módosítani, megbontani nem lehetett még a templom védőszentjéért sem.

(Falurendszer kialakulásáról ugyanis a Kárpátokon kívül még a XVII. században is csak imitt-amott lehet beszélni, ha a fogalmat úgy értelmezzük, hogy bizonyos települések vagy szabadbirtokosok kezén voltak, vagy valamilyen uradalomhoz (uralkodói, egyházi vagy világi földesurak birtokaihoz) tartoztak, többnyire kialakultak gazdasági gócai (vásáros helyei) stb.; itt tehát a települések tetemes része a XVIII. század elejétől rögzült véglegesen, csak azóta nemigen fordulnak elő ekkor települt s később eltűnt falvak.)

Tanakodtunk még sokat ilyen-amolyan kérdésről; arról is, hogy a sokat emlegtett szláv helynévanyagban különböztetni kell a történeti Magyarország területén a honfoglaláskor talált gyér szláv elem névadása és a magyar névadásmód között. A szláv szomszédság adhatta Erdőfalva (Erdő régi magyar személynév {pl. 1451: Szentgyörgyi Erdő fia László} + falva. Kolozs vm) Ardeova  nevét – ezt vették át később a románok bizonyára a környéken talált szlávoktól, mert ez teljesen megfelelt a maguk névszemléletének; lásd Moldova –, de magyarok adták Vista (Kolozs vm) falujának nevét, amely szláv személynév ugyan, de mint falunév – toldalékolás nélküli (puszta) személynév – korai magyar névadásmódra utal.

A párhuzamokat adatolni lehet bőven. Mondhatni: a sorból nem kizárhatók a szláv szóból eredő tárgyi vagy természetföldrajzi helynevek sem, mint ilyenek: Gelence (Háromszék) ~ Kelence (Szilágyság) : 'méhkaptár'; Gorbó (több helyen) : 'füzes'; ellenben vö. Govora, Gârbova stb.  Hozzáfűztem még azt is, hogy a viszonylag gyakori Tót, Tóti, Tótfalu, Tóttelek nem 900 körüli szláv települések emlékei, hanem XIII–XIV. századi telepítések. Sajátos dologra utal, hogy ezek nevét több formában vették át a románok: Totfalău és Toteleac, Tăut és Tăuţi, de  zömében Sîrbi; van Stremţ és Vale is a sorban. Ami mondhatni többféle körülményre utal:

1. számottevőbb magyar környezetben a magyar nevet vették át (Tăut, Tăutelec Bi);

2. más helyzetben jobban hozzáigazították a román hangkészlethez és névalakokhoz (Tăuţi Fe, Ko; Tăuţii de Jos, Tăuţii de Sus Sza);

3. a "tótokat" a Balkánon megismert szláv néphez és nevéhez (sîrbi) hasonították (Sîrbi Hu, KSz/Szi, Mm);

4. sajátos névvel illették a helyet (Stremţ KSz/Szi, Vale BSz/SzD; a névadás indítékát itt csak találgatni lehet).

E rövid felsorolásból is világosan kitűnik a kétféle névszemlélet és névadásmód lényeges eltérése; s ez nemcsak Erdélyre áll, hanem az egész magyar nyelvterületre.

Amikor merészen ide csatoltam a Szeret vize mellékét, elég volt egyetlen névvel: Szabófalvával szemléltetnem a különbséget: Săbăoani kétszeresen eltér a magyar névadásmódtól: 1. az -ean ~ -oan ~ (an): 'valakihez ~ valaková tartozás' jelentésű elem (clujan : kolozsvári); 2. a többesszám sajátosan román névadási módra vall, s visszafordítva 'Szabóék' lenne a falu neve.

A társaság egyik tagja nem is a magyarázatot kifogásolta, hanem azt vette zokon, hogy Săbăoani-t eleve magyar településnek akarom bemutatni Moldovában! ...   

Két-három futó kérdésre még vissza-visszatértünk egyik-másik részvevő vagy később érkezett kedviért, például arra:

a) Milyen magyarázatot lehet adni arra, hogy román őstelepülésnek mondott terület legjelentősebb vize nevét: Arieş a magyar Aranyos névből vették át; ugyanezen a tájon s másutt is átvették valamilyen formában az Arany ~ Aranyos helynevet; hasonló román nevek nincsenek; Aranyos hs máig 12 ismeretes magyar nyelvterületen.

b) Miként lehet értelmezi olyan román helynevet, mint Ardud. Mit jelent ez? Semmit. – De igen – mondám –. Azt jelenti, hogy a magyarból – Erdőd (Sza) – ugyanúgy vették át ezt is, mint az E- kezdetű többi nevet; itt megőrizték a sajátos magyar -d helynévképzőt is; másutt nem mindig. Az értelemzést illetően emlékeztettem a társaság néhány tagját, hogy a körünkben jól ismert merész szófejtő egyik alkalommal milyen csodálatosan ecsetelete számunkra a Călvasăr falunevet, meg sem fontolva a román név német (Kaltwasser) eredetét (m: Hidegvíz Fe/NK). Nos: az illető így rakta össze a nevet: cal + vas + sare = olyan falu, ahol lovon edényben sót szállítottak! Az illető nem járt messze a korábbi és korabeli sajátos "értelmezők" felfogásától és jártasságától; hisz odáig mentek, hogy a Váradi Regestrum (1208–1235/1550 Kv) s általában a magyar középkori oklevelek névanyagát az ott írott formához legközelebb álló vagy pusztán kitalált román névre fordították (DIR, C).    

A sószállításról könnyű volt áttérnem a magyar névadás egyik ugyancsak jellegzetes sajátosságára: a hetivásár tartásának napjáról nevezett helységek sorára, itt-ott párhuzamosan a magyarországi helynevekkel. Ismét a legismertebbel: Csikszeredával kezdtem; s folytattam azzal, hogy a korai és korán állandósult vásártartásra utaló több Vásár és Vásárhely mellett kisebb-nagyobb számban – hétfő kivételével – megtaláljuk a hét többi napját mint helynevet, részint átalakult formában: Keddhely > Ketted: > Ketely (Do), Kitid (Hu); Szereda  (Csik, Msz), Szeredahely: Szerdahely (Sze); Erdélyben nincs, de van a Felvidéken Csütörtökhely; Péntek (Ko, BSz/SzD), Szombathely (Fo) > Szombatfalva; másik Szombathely (Ar) > Szabadhely;  Szombatfalva (Uh; » Székelyudvarhely), Szombatság (Bi), Szombattelke (Do/SzD, Ko).

Mindezeknek nyomát sem találni a Kárpátokon kívüli helynévanyagban; hanem igen a Kárpát-medencében széltében-hosszában, keresztül-kasul, többnyire változatlan alakokban vagy kissé módosult formákban, mindenesetre: jól felismerhetően. 

Azon megjegyzéssel, hogy a hatalom keresztelősdijének legkevésbé alávetett említett vásáros helyek egyike-másika kivételével, talán a magyar helynévanyag három sajátos neve is szinte ugyancsak hasonlóan túlélte az erőszaktételeket. Ezek a Szentkirály, Szentimre és Szentlászló nevű települések. Idejüket illetően felhívtam a figyelmet a következőkre:  

– 1083. augusztus 20. Székesfehévár: I. István király (1001-1038) szenttéavatása.  Erdélyben is helységek sora őrzi emlékét:

Sanctus Stephanus: Székelyszentistván (Msz; újabban Hármasfalu része); Sanctus Rex: Szentkirály (Hu); Csik-; Maros- > Enyed- (Fe); Ér- (KSz/Szi); Gyéres- (To/TA, Aranyosgyéres része); Kalota- (Bi>Ko); Maros- (Msz/MT); Puszta- (To/TA); Sepsi- (Hsz); Székely- (Uh); Szilágy- (KSz/Szi); Topaszentkirály (Ko vm). {Ezeket a hatalom is többnyire a korábban kialakult Sîncrai ~ Sîncraiu névvel nevezi; Cic-Sîncraiu viszont Sîncrăieni, Pusta-Sîncraiu pedig Crăeşti nevet kapott.} Elenyészett: *Szentkirály 1202-1203 villa Scencyral Ar vm (Simánd és Székudvar közt. Su 2: 401).  *Sanctus Rex: 1332: sac. de *Sancto Rege Kü vm (Mikeszásza mellett. Su 2: 398). *Szentkirály 1333-1516: Scentkyral, Zenthkyral Krassó vm (Újpécs mellett. Su 2: 400). *Szenteskirály 1387: Zenchkeral, 1406: Zenteskyraly Zaránd vm (Szentmárton és Simánd közt. Márki, II/1. 236; Su 2: 431), 1472: Zentheskyraly (Km).  Több helyen templomot szenteltek tiszteletére. Egyik korai adatunk: 1296: az Aranyos melletti Farkad * püspökségi faluban Sz. István király tiszteletére emelt templom (Er I. 545).  

Ezek nem lehetnek 1192 utániak: I. László szenttéavatása után már két szent királya volt a magyarnak, ezért nem lehetett egyszerűen Szentkirály nevet adni újabb falunak.

– 1083.XI.5. Imre herceg szenttéavatása. – Erdélyben is helységnevek őrzik emlékét:

Sanctus Emericus: Szentimre (Uh, ma Székelyudvarhely része); Csik-, Görgény- (To/MT); Hegyköz- (Bi); Maros- (Fe/AF); Nyárádszentimre (Msz/MT vm). {Ezek kialakult neve közül a hatalom megőrizte a biharit: Sîntimreu, a csiki és Fehér vm-i Sîntimbru nevét, a nyárádi Sîntimbru-t Eremieni-re alakította,  a görgényi Sînt-Imbrul-Gurhiului-t Gurghiu-ra  keresztelte.}  Eltűnt *Sztrigyszentimre 1380-1587 Hu vm (Su 2: 432).

– 1192.VI.27. Várad. Gergely bíboros, pápai követ jelenlétében szentté avatják I. László királyt (1077–1095). – Erdélyben is helynevek őrzik emlékét:

Sanctus Ladislaus: Homoród- (Uh), Kis- (Kü/KK); Nyárád- (Msz/MT vm); Oláh- (Kü/KK); Szász- (Segesvárszék/NK vm); Tordaszentlászló (Ko>TA vm). {Ezek korábbi román nevét – a hatalom kedve szerint alakult Săvădisla (Tszl) kivételével – mind megmásították: a Hszl: Sînlaslău > Vasileni, a két küküllői: Laslău Mare, Laslău Mic; Nyszl: Sînlaslăul Nirajului > Sînvăsii.} Eltűntek: *Szentlászló 1404–1438, Krassó vm (a Berzova vize mellett); *Szentlászlófalva 1435, Bi vm; *Szentlászló(vára) 1430–1536, Krassó vm, Koronini/Lászlóvára hs mellett (Su 2: 432).   

Ezek után a Kárpátokon kívül ugyancsak hiányzó, de a Kárpát-medencében mindenfelé található Keresztúrra tértünk még ki. A Sancta Crux érthető volt számukra, de a kereszthez csatlakozó -úr ~ urazás merőben felfoghatatlan.  Próbáltam ugyan a Halotti Beszéd „imádjuk Szent Péter urat“ kitételére hivatkozni, de amikor a HB-t 1200 tájára tettem: kételkedő felhördülést váltottam ki. Erre annyira felbuzdultam, hogy kivágtam az est egyik legkényesebb kérdését:

– Mondjátok meg, ezek után, hogy melyik évből és honnan származik a muntyánokra vonatkozó első oklevél!

Mély csend, majd időtalálgatás egy-két évszázaddal korábbra s tova Kijevtől Bécsig ... 

– Ti nem olvastok egyáltalán történeti forrásokat? A DIR-ben láthattátok volna: 1247-ből való IV. Béla király johannita adománylevele ... Ez az a bizonyos dokumentum. Korábbi ez ideig nem ismeretes. ... S ezzel kezdődik az említett forrásgyűjtemény ... Mi viszont ezzel befejezzük mára ...