Történeti helyneveink tanúságai

Mottó:

–  Hová, hová, öreg?

–  Csak ide Kínlódra.

–  S hunnét jű?

–  Csak innét Gyötrődrül.

–  S ugyan biza hun lakik?

–  Há csak itt né, Tengődön.

 

(A kalotaszegi Vista falujában, még 1995-ben is így mondta egykori iskolatársam. Magam pedig erre így válaszoltam neki:)

 

Minden öregasszonyt elfogadok anyámnak,

Minden magyar falut elfogadok hazámnak.

 

Mindazáltal

 

Erdélyország az én hazám, nem német,

Oda vágyik az én szívem, míg élek ... 

(Hajdani katonadalból, szintén Vista falujából)

 

Amikor magyar nyelvünkről s a magyar szókincsről ejtünk szót, vagy a költőt idézzük: „Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek, És áhítattal ejtsétek a szót: A nyelv ma néktek végső menedéktek, A nyelv ma tündérvár és katakomba ...“ – ha jól megggondolná az ember: hasonló áhítattal illenék ejtenie a magyar nyelvkincs csodálatos gazdagságú egyik sajátos pászmáján kivirágzottakat: a helyneveket vagy – újabban terjedő kifejezéssel – a földrajzi neveket.

Közhasználatú szavainkra is kevés gondot fordítunk olykor; tulajdonneveink említett részére pedig sokszor még kevesebbet. Ottan-ottan baj van az irántuk való komoly érdelődéssel is ... Pedig hát – a költő szavával – ezek között csakugyan fellelhetünk tündérvárakat ... Közülük sok idézi hajdankorok emlékeit; elődeink letűnt évadát hozza vissza az irántuk igazán érdeklődő mai ember számára ... Mint ilyenek: százados küzdelmek, a teremtő szellem és emberi áldozatok beszédes tanúságai porladó vagy elenyészett voltukban is, ha írásos emlék maradt róluk. De csakugyan megszólalnak a kevésbé feledésbe merültek. Hadd idézzünk közülük néhányat példának okáért: Almásvár (Bi>Ko), Bálványos (Fe/HSz), Létavár (To), Mentővár (To, Magyarós hr), Sebesvár (Ko), Szentlászlóvára (Kr/KSzö), Szentmihályköve (Fe, Tótfalud hr), Tordavár (Várfalva) ...

Itt vannak azonban régi falvaink és városaink. Soknak neve ugyancsak régenmúlt dolgokat idéz az értő számára. Írástudok köreiben kétségkívül volt érdeklődés irántuk régtől fogva; annál is inkább, mert századok múltán feledésbe merült a név igazi értelme (a jó magyarok elfelejtették a közszót vagy a tulajdonnevet) s volt rá bizonyos igény, hogy megoldják a talányt: a név jelentéstartalmát. Igen ám, de ha a közszó jelentése közben módosult, változott (pl. gajdol, páhol, lazsnakol; csatár), ugyan hová folyamodhatott volna a polihistor?

Így válik érthetővé számunkra az a puszta tény, hogy a magyar nyelvtörténeti kutatás tudományos fokra emelkedése előtti időszakból a helynévanyag megfejtési kísérletei alig mutattak fel máig elfogadható értelmezéseket; de sajnos az is megesett, hogy 1925 körüli szófejtések is felemásak lettek; sőt későbbiek is. Sajnálattal lehetett látni, hogy A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (I-III. 1967–1976) mennyire mellőzte a helynévkincset; csak akkor idéz helynevet, ha közszóhoz adatol (pl. ág: Agosholm, 1229). E hiányossága mellett hibája, hogy merőben mostohán bánt el az ótörök eredetű szavakkal ...

Ismét más: némelyek bejárták a Balkánt meg az északi és keleti szlávok tájait, hogy felhozott példáikkal elszlávosítsák a magyar helynévanyag tetemes részét, holott arra kellett volna felhívniuk a figyelmet, hogy egy a szláv közszó és tulajdonnév  s más a belőlük eredeztethető magyar helynév; a kettő közt világos különbséget kellett volna tenniük, hiszen a névtörténeti kutatás tisztázta a dolgot mind a nevek eredetét és használatát, mind a helynévadás indítékait és módjait illetően.

A magyarság sok helyt ezer esztendeje őrzi a helynevek mondhatni: többnyire  ősi alakját, s régi formája szerint él vele. Megjegyezhető, hogy már a régiségben előforduló tájoló előtagok sem általánosan használtosak a közeles szomszédságban: ha a nádasmentiek Vásárhelyre mentek, az Gerővásárhely (Gyerővásárhely) volt a legújabb időkig.

Ahol bennük módosulások mentek végbe, azok csak ritkán rontották meg az eredeti fogalmat; mint éppen ad vocem ront:  mássalhangzó-torlódás feloldásából, magánhangzó illeszkedésből, aztán összevonásból így alakult: Sancta Trinitas {Szent-Háromság}: Szent Trinitas > Torinitas > Torontas : "Szent-Rontás"; > Szentháromság (Msz/MT). Vö. Sancta Gratia > Szent Gratia > Garatia > Geretia > Geritia > Szent-Gerice: Szentgerice (Msz/MT). Többnyire a nyelvi fejlődés általános vonásai tapinthatók ki rajtuk: magánhangzó illeszkedés (előbbi példa), mássalhangzó hasonulás: Hárság > Hásság; Hévjó > Hejő meg mások: Sálvására > Sárvásár. Érdekes Fogaras város nevének kialakulása. Viszonylag kései feltűnéséig (1291: Fogros ~ Fogras) benne már végbement az a hangi átalakulás: l > r, amely az említett Sálvásárnál csak később. Itt ugyanis szerintem a Foglas ~ Foglyas előformával van dolgunk. De elfogadható az is, hogy  a fogoly: 'perdix' szó nyelvjárási fogor alakjából ered és a fogros 'foglyas' olyanféle képzés, mint Baglyas (Gy 2: 447/4). (Lásd még a Kalotaszeg Jegenye falujában feljegyezett Fajdas határnevet.)

Általában-egészében azonban ez a nyelvi fejlődés nem bontotta meg a névkincs alapszövetét, a nevek sajátos jellegét, a névrendszert. Hozzáfűzhetjük még azt is, hogy az imitt-amott mégis kitapintható torzulások nem mind a „nép ajkán“ mentek végbe; sokkal inkább tulajdonítható írástudók henye szóhasználatának, az írásban rögzítés felületességének vagy tudákos beavatkozásának. A mindent "érthetővé" tenni akarás, az ún. népetimológia ritkábban szólt bele a dologba;  hanem igen azok tolla, akik a számukra szokatlan és már érthetetlen helynevet önkényesen "érthetővé" akarták tenni összeírásuk olvasója (uruk) számára, még annak árán is, hogy voltaképpen hamisítást vittek végbe.