Tudatos életem első  esztendeitől fogva érdeklődéssel fordultam falum régi hagyományai felé. Gimnazista kori feljegyzéseim – fájdalom – 1945 tavaszán (levente ifjúvezetői füzeteim társaságában) sütőkemencében lelték pusztulásukat (másrészt: az árulkodás nyomán vizslatók szerencsémre így semmi bűnjelt nem találtak). Azután a régi öregek lassan kihaltak, s mire újra felvettem a kutatások fonalát, már keveset tudtam feljegyezni a szájhagyományból ... Újabban 1960 nyarán kapott el ismét a búvárlás, és ekkor bántam meg sokadikszor, hogy nem vigyáztam jobban serdülő kori jegyzeteimre. Jómagamat ugyanis nem annyira a levéltárak mélyén megőrződött írásemlékekből kifejthető  múlt „anyaga“, hanem sokkal inkább a falu régóta letűnt belső  világa érdekelt volna, amely lényegében bomló-foszló és igen hagyult törmelék-elemeiben is ekkoriban annyira-amennyire még megragadható volt. 

*

1868: Határunkon ez évtől épült a vasútvonal Kolozsvár felé. A sokat vitatott "kapitalizmus betörése" tájunkon a nádasmenti vasútvonal kiépítése formájában jelentkezett, s azok, akik 1868-ban – mondjuk – még mint gyermekek a falubeli vasútépítők ebédhordói voltak, ifjúkoruktól maguk is vasútépítők lettek, s akár falubeli, akár szomszédsági (például mákói) csapatszervező előmunkások – baráberek (< n. Bauarbeiter) – vezetésével bejárták egész Magyarországot. Ilyen vistai vasútépítők dolgoztak az első  világháború előttig – apai emlékekből idézve – Siklóson (Pécs közelében); Gödöllőn (Budapest mellett) „Ferenc Jóska vasútját“ építették; s „tova“ Vaslábon (Gyergyóban) is megfordultak.  Az 1930-as években a Kolozsvár és Aranyosgyéres közötti vonalon, Virágosvölgyön dolgoztak s több más helyen.

Persze nemcsak pályamunkások kerültek ki falunkból és vidékünkről, hanem vasúti őrök is, bakterek, pályafelvigyázók, aztán Kolozsvárt fűtőházi munkások, utóbb pedig mozdonyvezetők is. Ugyancsak a vasútépításhez kapcsolódik a vistai kőbányászat és kőfaragás fellendülése. Hihetőleg olaszok lehettek a szakszerűbb kőmunka bevezetői; temetőnkben ekkoriban elhunyt olasz kőfaragó sírköve látható. 

Mindenesetre: a szűkös-szegényes határú falvak bizonyos fokú fellendülését hozta az építkezés, sokak számára jelentett viszonylag elfogadható kereseti és megélhetési lehetőséget. Az otthontól hetekig-hónapokig távol élők világa maga is megtermette a sajátos életforma sok-sok emlékezetes momentumát. Ezek részint az egyűttélés, a csapatmunka, részint a távoli vidékkel és embereivel (s persze leányaival!) való ismerkedés alkalmaihoz kötődtek, s hosszú ideig éltek a résztvevők, majd az utódok emlékezetében.

Egyik ilyen eset emléke máig is él, mintegy szólásmondássá váltan. A mérnök megkérte talpraesett előmunkását, hogy neki is süssön szalonnát, mert ő jobb ízüt tud sütni.

 – Mérnök úr hogy kívánja sütni a szalonnát? Urason vagy parasztoson?

 – Hát parasztoson, persze, Bot bácsi.

Bot János pedig szépen sütögette a szalonnát s közbe-közbe falt egyet-egyet a jó meleg szalonnazsíros kenyérből.

 – No de Bot bácsi, s akkor maga eszi meg a finom zsíros kenyeret?

 – A parasztok így szokták!       

*

1941 őszi szántás-emlékem. Fűzkútbircin idesapám béállította az ekét, s felmet a Lábra, ahol jövet letettük a zsákot a vetőmaggal. Azt mondta: mire ebídre fordul az üdő, vígez a vetíssel, s jű vissza. Addig csak szántsak nyugodtan, ne űzzem a bihajokat, mennek azok, ahogy tudnak. Hát így is törtint. Szíp léptibe haladtunk, s mert olvasnivalót is hoztam magammal, csakhamar kivettem zsebembül; ez volt: Egy falusi nótáriusnak budai utazása, melyet abban esett viszontagságaival együtt az elaludt vérű magyar szívek felserkentésére e versekbe foglalt Gróf Gvadányi József lovasgenerális. Mondanom sem kellene: a korbácsot az ekeszarvához kötöttem; egyszerűen nem volt rá szükség; nógatásra is elindultak a jámbor jószágok, ha meg-megállottak. S az ekeszarvát sem kellett keményen fogni, mert a föld jól szánlódott, csodálatosan könnyen járt az eke. Miután meguntam, hogy félkézt fogjam az ekeszarvát, másik kezembe a kis könyvecskét (jó fehér vászonkötésű volt), egyszerűen reá könyököltem az ekeszarvára, úgy olvasgattam és nógatgattam, s közben jól mulattam a nótárius viszontagságain ... ottan-ottan jókat kacagtam is kedélyes hősünk rovására ...

Egyszer, amikor visszafordulóban Kis-Fűzkútbirce felé tartottam, ott termett mellettem a harmadik szomszédos (olyan 30-as korú férfi; sajnos nem jut eszembe, ki lehetett), s azt mondja:

– János, állj meg égy kicsit ... Hát így is lehet szántani? 

– Hogyhogy így?

– Hát úgy, hogy nem is fogod az ekeszavát, csak olvasgatsz s nagyokat kacagsz ... 

– Miért ne? – kérdeztem. – Meghallgathatna vaj két-három versszakot, s akkor megértené ... 

– Azt máris megértettem, csak azt nem hihetem, hogy ez nem valami varázsos eke, mer biza én éjent még nem láttam ...

Aztán elpanaszolta, mennyit bajlódott az ekével, a bihajokkal; alig halad a szántással. 

Elmondtam, hogy idesapán dílig vígez a vetíssel, ide jű, s akkor majd megkirjük, hogy nízze meg azt az ekét ... 

Úgy is történt.

Ebíd közben felolvastam néhány versszakot a históriábul, a szomszéddal együt hajtottuk le a bihajokat itatni a Fűzkúti csorgóhoz, közben idesapám szemügyre vötte az ekét, s mint mondta: könnyen megtanálta a bibit: a gerendely első lyukába volt akasztva a szeg, tehát jó mély barázda vágására állítva az eke, holott az eléggé szíjas földet így egyáltalán nem járta, a bihajok nem bírták vonni az ekét ... Az ekekődökön is kellett valamit igazítani, hogy rendes barázdát vágjon. Elég az hozzá, hogy a szomszéd ekéje megjavult, s tovább már vígabban szántogatott.  (2001.I.7.) 

*

1943 június végén, a vakáció elején, Horváth Lajos főjegyző  édesanyámtól kédezte először: nincs-e kedvem beszegődni vakáció idejére. Az ajánlat mindenképpen jól jött számomra és családunknak is. Kikötésem volt azonban, hogy nem akarok sem adóírnok, sem beszolgáltatási írnok lenni. A főjegyző  elfogadta kikötésemet.    Így hát július 1-től a Magyarvistai Körjegyzőségen kisegítői állásban tevékenykedtem. A főjegyző mellett kaptam beosztást, s ez igen szerencsés helynek bizonyult számomra, mert megbarátkoztam a magyar közigazgatás számos kérdésével, beletanultam az anyakönyvi rendtartásba, s ilyen munkát aztán már önállóan is tudtam végezni. (Bizonyos családi gondok miatt ott maradtam 1944. december végéig.)

1944.X.9-én jó délután Horváth Lajos körjegyző  közölte velem: személyre szóló parancsot kapott, hogy mint levente ifjúvezető köteles vagyok azonnal jelentkezni Kolozsvárt, ahol a gyülekező van ... Tovább nem vállalhat értem felelősséget ... Minthogy Kolozsvár felé menni már csak gyalog lehetett, másnapra halasztottam.

1944.X.10-én reggeliben felkerekedtem s útra keltem. Majdnem alsó faluvégen találkoztam azzal az emberrel, aki 1939. szeptember 2-án vitt be a Kollégiumba lószekérrel; most figyelmeztetett: ne menjek az országúton, mert ott csak errefelé folyik minden ... Nekivágtam tehát Kűcsorgónak, s ettől fogva mindenütt a határon, az úttól jó messze folytattam tova Bácstorokig ... Közben alá-alá tekintve láthattam, hogy csakugyan útszéltiben folyik a katonaság Zilah felé ...

1944.X.10-12.: Magyar tüzérezred állomásozik falunkban; 12-én, késő  este vonultak hátra a gyalogosok. „Jó éjszakát, mama, reggel már az oroszoknak köszönhet“ – hallottuk az ablakunk alatt elvonuló utolsó honvéd hangját.

1944.X.13.: E napon jelentek meg nálunk az első ruszkik; toprongyos voltukban szinte gyülevész népségnek rémlett ez az előőrs; némelyek szerint a hadvezetés tudatosan dobta előre őket: egyenesen börtönökből szalasztott banda volt. Úgy is viselkedett ...

1944.X.26.: Észak-Erdélyből eltávolítják a román csendőrséget, közigazgatást. – E hivatalosan adott dátum előtti nap(ok)hoz kapcsolódik feledhetetlen élményem. Kora délutáni időben román katonatiszt (százados) állít be körjegyzőségünk első  irodájába, ahol Horváth Lajos főjegyző  társaságában tevékenykedtem, s arról kezd faggatózni: hol tartjuk a fegyvereket ... Főjegyzőnk elmondta, hogy az faluban itt-ott elszórt fegyvereket s a lőszert a bíró beszállította Kolozsvárra és átadta az orosz parancsnokságon. A tiszt ezt határozottan kétségbe vonta, s azt mondta: azért jött, hogy a fegyvereket összeszedje. Az iránt érdeklődik: mi a közhírré tétel itteni szokása. Doboltatás – volt a válasz. De hol a dobos? Az majd csak estefelé jelenik meg. Addig a hirdetnivalót írja be a Doboskönyvbe. De hosszabb lesz a parancs, másolatot is akar róla. – Tisztviselőnk segít ezen – vászolta principálisom, s reám mutatott.

Szerencsénkre az írógép a Tanácsteremben volt! Kimenet, udvariasan hátul maradva, még visszanéztem. Főjegyzőnk mindkét keze ujjait  billegetve nézett rám ... Megértettem: „Lassan ...“; hát nem is siettem el a dolgot, szép leptiben szedtem elő  papírt, indigót, s aztán sem szaporáztam ... Legalább 25 sornyi volt a parancs: fegyverek, lőszerek, minden katonai holmi azonnali átadása,  különben hadbíróság ... Aláírás után kerek pecsétet tett rá; körirata: „Regimentul Domnului Iuliu Maniu“; az államcímer alatt, balról jobbra ez volt olvasható: „Compania Someş“. Ezután a parancsot beragasztottam a Doboskönyvbe, s a nagyobb hitelesség kedviért a ragasztvány sarkát is bepecsételte. {Csak sajnálhatjuk, hogy annyi más értékkel 1970 után ezt is tűzre vettette a hatalom helybeli embere.} E nagy művelet után a kapitány beszólt a másik irodába, hogy végeztünk, s amíg a dobos megérkezik, addig ellátogat a boltba, mert úgy hallotta, hogy a magyaroktól finom csokoládék maradtak ... Annyi megfontoltság élt már bennem, hogy hasonló vendéggel nem illik bemenni a szövetkezetbe; csak a küszöbig kísértem ...

Mihelyt a tiszt belépett, magam a szomszédos helyiség felé lépegettem, benyitottam, s a tűz mellől egyik őrünk botjára támaszkodva kacsingatott: Minden rendben! Aztán már az utcán talált az iroda felől jövő  ember, aki újságolta, hogy a kapitánt telefonhoz várják. Ekkor beléptem a boltba, s közöltem a hívást. A tiszt jó hosszú lábú volt, alig tudtam vele tartani ... Egerest kellett hívni ... Kétpercnyi beszélgetésből mi csak ennyit hallottunk: „Da ... Da ... Da. Cum? Gilău? ... Da ...“ Aztán azt kérdezte tőlünk, melyik úton lehet leghamarabb Gyaluba jutni. – Tisztviselőnk majd eligazítja – mondta ismét kedves emlékű principálisom ... Magam elmondtam eleve: Nem lehet gyalogösvényt választani, mert ott még helybeli is eltéved alkonyatkor ... Úgyhogy le az utcán, Gödörfű felé mentünk, ott útbaigazítottam, s máris siettem vissza az őrszobába. Ott tudtam meg, hogy amíg magam szíp leptibe írógépeltem a paracsot, főjegyzőnk üzenetet tudott küldeni az őröknek, hogy rejtsenek el minden fegyvert ... Mert azoknak bizony a későbbiekben is szükségét vette a falu: amikor a szamosiak kézigránátokat hajigálva akarták elhajtani a vistai juhnyájat ... Hát ilyenek voltak a felszabadúlás hetei ... Ha a kiutasítás esetleg alig egyetlen napot késett volna, könnyen megeshetik, hogy magunk is az egeresi áldozatok sorsára jutunk ...

1945 kora tavaszán Kolozsvárra viszik a vistaiakat: „ODA-kormányt akarunk!“ – volt a jelszó. Egyik asszony erre azt kiáltotta: „Ide is kormányt akarunk!“ (Ugyanaz volt, aki februárban, amikor mindenki földreformot kiabált, ő azt mondta: „Földre kormot!“ Kérdezősködőknek nem árulta el, hogy mire is volna jó az a korom.)

*

Valamikor ifjúkoromban hallottam, vistai öregebb rendű embertől:

Este vándor érkezzik a házhoz. Kedvesen fogadják, megvendégelik. Reggeli búcsúzáskor a vándor szépen megköszön mindent a kedves gazdasszonynak, tisztelt gazduramnak. Végül, már a kapuban, így szól:

– Még egyszer köszönöm, s útravalóul jó szót kérnék gazduramtól.

Gazduram így válaszolt:

– Kedves vándor, jó, hogy maga megy, rossz, hogy én maradok.

*

1970 táján Kedves unokabátyám és barátom, aki ugyancsak jól megjárta – 1945 után többször jégre vitték, aztán már öngyengesége miatt is elcsúszott –, csendesebb alkalmainkkor csak úgy súgva merte mondani, de gyakorta ismételte:

– „Hazudik a muzsikaszó ...

Magam hozzátettem:

– ... cudar, aki húzza ...“ 

– Ezt temondád osztán! ...

(Mármint ha számon kérnék a dolgot.)

– Na persze!

*

1999. február 9. napján, Budapesten, a Farkasréti temetőben elkísértük utolsó útjára Czine Mihály egyetemi tanárt, mindannyiunk Miska barátját, akivel kalotaszegi fatornyos falumban sok kedves és felejthetetlen alkalommal töltöttünk futó órákat, s alig egyszer úgy másfél napot (lakadalom estéjét hajnalig s másnap délutánig). Most mégis a Kós Károly temetése utáni harmadnap jut inkább emlékezetembe - ekkor Béres Ferenc is társaságában volt -, talán azért, mert behantolása után igen természetesen hangzott fel a sír mellett egyik kedvelt dala.

Nos, amikor az előbb mondott alkalommal reám került a sor, Miska barátunk valami olyat akart hallani, amit addig esetleg nem ismert, de tőlem mint vistaitól. Ekkor a következőt kezdtem dúdolni neki(k) - kezdtem  - mondom -, mert aztán öcsém is meg anyai nagybátyám is fútta vélem égyütt:

Anyám, anyám, idesanyám,

Drága felnevelő dajkám,

Adjál nekem ides tejet,

Apríts belé lágy kenyeret.

Hadd egyek égy víg vacsorát,

Akit idesanyám csinált -

Bú ebédem, bú vacsorám,

Boldogtalan minden órám.

És folytattuk hasonlókkal, innen-onnan származókkal, dalok szárnyán bejártuk a Kárpát-medencét széltében-hosszában, s alig győztük miénkféle dúdokkal, Miska - s szabad legyen mellé tenni: Feri - barátunk gazdag tárházukból újabb és újabb ritkaságokkal lepték meg a társaságot. Az csak természetes, hogy személyes képviseletére is tekintettel - ki tudja, hányadikszor, mármint minálunk - : előjött a "Magyarózdi torony ..."

Ki mit tudott s ahogy tudta - úgymond variánsokban - "elmondtunk" sok mindent sok tájunkról. Alig tudtunk véget vetni a dalnak. Pedig ideje volt: hirtelen zenész is akadt, s hirtelen tánc kerekedett ...

Ezt a sort most nem folytatom. Hozzá igen keserű az emlék. Már csak azért is, mert a legkiválóbb magyar férfitáncossal, a kalotaszegi legényes tánc legcsodálatosabb tudójával és kitűnő mesterével - aki az én anyai nagybátyám volt - ekkor találkoztam utoljára. Ő már 1977 őszén elment ... Mondhatjuk: Kós után a második kalotaszegi, aki újabb hírt-nevet szerzett tájunknak.

Folytatnám inkább azzal, hogy - ha már Czine Mihály holtában elindította bennem ezt a gondolatsort - megpróbálom emlékezetembe idézni és ide szavakba szedni lassan-lassan enyésző emlékezetemből legalább töredékét annak, ami még elevenen maradt falum igazi népdalkincséből.

Előlegesen megjegyezni kívánom, hogy amikor 1939-ben (a falusi VI. osztály után) a Kolozsvári Református Kollégiumba kerültem, s a következő években is, "A mi dalaink" méltán érdemes divatja idején, az, ami több kollégiumi társam számára élmény volt, az én fülemben nem a felfedezés,  legfeljebb újdonság erejével hatott: e dalok egyikét-másikát addig nem ismertem. Igyekeztem hát megtanulni őket. És a miénkekhez hasonlóan megbecsülni s mint levente ifjúvezető ezeket is továbbadni.

Nos, visszatéve a miénkfélékhez, most találomra ilyenekkel folytatom:

Édesanyám, mondanék én valamit:

Gombolja ki fehér ingem elejét,

S nézze meg, hogy mi bántja a szívemet -

Elrabolták tőlem a szeretőmet.

Ismét megjegyzést kíván, hogy tájunk nyelvjárási sajátosságai dúdolás közben alig-alig észlelhetők (jobban mondva: inkább  v o l t a k észlelhetők, mert mára már veszendőre áll szinte minden). Az is érdemes kimondani, hogy a miénkféle dalok dúdok voltak; ének a templomi ének volt; nóta a fársángnóta (többnyire szöveg nélküli Trá-lá-lá-lá, lá-lá-lá-lá-zás: például: Ameddig ér az a nadrág, / Addig rázza fene magát - ha történetesen úriason öltözött a fársángos) a népdal szót viszont a 40-es évektől, a rádióból tanulták (s mivel a rádiósok is mellé-melléfogtak: a félműdalokat és népies műdalokat is "népdal" gyanánt kezdték emlegetni, s néprajzi gyűjtőknek esetleg ilyenként ajánlani, merthogy "még nagyanyámtul tanoltam" - holott az igazság az, hogy a nagyanyókra már a rádió előtt is hatott a dúdológép - a patefon).

Nemigen sejthetem, más hogyan fogja fel, jómagam mindenképpen feljegyzésre érdemesnek tartom hajdani szalárdi kartársam elbeszélését. Talán 1941-ben édesapja - más bihari bajtársakkal - honvédségi átképzésen volt. A kiképzés közi pihenőket hadnagyuk arra is felhasználta, hogy a más-más vidékről jöttekkel megismertesse az ottani sajátos népdalokat. A bihariakra kerül a sor - próbálkoznak ezzel-azzal, de egyiket sem fogadta el a hadnagy úr, merthogy azok nem népdalok. Kiviláglott, hogy szalárdiak is vannak a csapatban. Erre a hadnagy úr odaszólt: - Gyertek ide, kalotaszegiek! - S miután elmondta nekik búját-baját, hogy ezek a bihariak mind elfelejtették népdalaikat, parancsa a következőt fújták:

Szalárd alatt, Szalárd alatt folyik el a Berettyó.

Beléesett, beléesett Miklós huszár lovastol.

Lova lábát, kesely lábát bécsi orvas gyógyítja,

De a szegény magyar Miklós-huszárt csak babája siratja.

Viszik, viszik szegény Miklós-huszárt, viszik a temetőbe,

Leteszik a, leteszik a sötét föld fenekére.

Rá van írva egy levélre, piros bazsarózsa levélre:

Itt nyugszik egy magyar Miklós-huszár, kinek volt szeretője.

Martin György, a kiváló néptáncos és a néptánc tudósa - a mi Tinka barátunk - 1970 táján ismerte meg ezt Vistán, s új típusú dalaink egyik legszebbikének tartotta. (Addig még nem hallottam a szalárdiak esetét.)